Mindenáron el akarok adni. Valamit. Legyen az parafa papucs, reklámszöveg, kézműves sör, kiadó lakás, narancslé facsaró gép, idősgondozási szolgáltatás, vagy én magam. El kell adni valamit, mert lemaradok a többi pofátlanul sikeres, energikus, tökéletes fiataltól vagy kevésbé öregtől, akik már kitalálták, mit akarnak eladni, kinek, hol, mikor, mennyiért. Megvan a stratégiájuk, a befektető, a webshop, a raktár, az első reklám, a második PR cikk. És persze Facebook-kampány, iroda egy belvárosi polgári lakásból kialakított csocsóasztal-megosztó központban. Röviden: lemaradok azoktól, akiknek már van egy sztartapjuk.

A jó életbe, nekem is kell egy! De nincs pénzem, nincs tőkém. Azaz van, de annyi meg mégse. Vagyis az pont elég lenne, de nem vagyok tökös. Nos, mégis tökös vagyok, de a munkám jó: normális főnök, kihívás dögivel, fizetés pedig magyar viszonylatban erősen tisztességes. Tehát kilépni necces döntés, meg hát sztartapos alapszabály, hogy a beindítást biztos, jól fizető állás mellett a legjobb megtenni, aztán picit megszakadni, majd jobban megszakadni. És mielőtt teljesen megszakadni, azelőtt lépni. Lépni a gázra immáron a csocsóasztalt mellette elsietve megsimogató, azon sosem játszó, inges-borostás-farmeros kávé-, és van-egy-saját-vállalkozásom-szagú sztartapperként. Igen, az akarok lenni. Olyan erősen akarom, hogy beleugranék érte egy kád szúrós kaktuszba is, ha onnan főnixmadárként emelkednék ki, persze mint mondjuk Phoenix Kft. tulajdonosaként. Legyen inkább valami International..mert nyilván international lesz.. legyen is inkább Phoenix International. Már látom is a logót: királykék, stilizált főnix áll a tűzpiros lángnyelvek kellős közepén. A laptopomon ez a háttérkép, a névjegykártyámon ott virít és mosolyog a kis tollas lény, csináltatok tollat, bögrét…

Na de állj! Mit is adok el? Ja, még semmit. Se bögre, se Kft. (se Hungary, se International), se termék, se ötlet. Nem baj, talán még nem vagyok lemaradva, hisz csak 32 vagyok. Vagy csak áltatom magam? Sosem kezdek bele? Tisztességben és alkalmazásban megőszült bácsi leszek, aki sosem vágott bele egyetlen ötletébe sem, csak agyalt - legfeljebb ügyetlen blogot írt a nyűglődéséről?

Mindegy is. Kedves Olvasó! Ez a rövid iromány aktuális gondolatmenetemet tükrözi. 10 perce biztos voltam benne, hogy 20 év múlva is a cégnél leszek, 30 perc múlva pedig a 40 év múlva eljövő nyugdíjamat fogom számolgatni. Kérlek, ne vegyél túl komolyan! Folyt. köv. :)