'Mérnök lesz a gyerekből, mert az tisztesség! Akkor biztosan lesz munkája ebben az országban!!!' Harsogta az apa. Némán bólogatott a család. Szemük előtt négykarikás meg háromágú meg kétféle vé betűs meg egyvillámos logók lebegtek, ahogy a gyermek jövőjéről ábrándoztak. A 18 éves fiút ugyan fikarcnyit sem érdekelték a Karrier Expón a krómmal szegélyezett, metálfényű jövőt ígérő oktatási intézmények standjai, de nem ellenkezett. Ha Apa mondja...

Álmot látok. A Felvi.hu olykor szövevényes labirintusaiban megizzadt diákok és helyettük is izguló szüleik százezres tömege áll szemeim előtt egy végeláthatatlan, szürke téren. Fáradtak, de remény csillog a szemükben. Egy pódiumon állok, egyedül. Rám szegezik tekintetüket, kérdőn néznek, majd egy emberként morajlik végig az ember-óceánon a kérdés: "Jól választottunk? Ugye jó a sorrrrrrend?" Ijesztően hosszan hallatszik az R betű az utolsó szóban, nyomatékosítandó, hogy egyértelmű, határozott választ várnak tőlem. Lehetőleg egy megnyugtató igent...

Nyomasztó rémkép, mely után enyhén verejtékezve ébredek. Ez nem a valóság, nem nekem kell megnyugtatnom a felsőoktatási intézményekbe jelentkezett tinédzsereket és a szülői hadat. Nincs is gyerekem. De azért beleborzongok. Hiszen én sem a legjobbat ikszeltem magamnak annak idején! Csábító volt tizenévesen az általam elképzelt, a valóságot legfeljebb távolról szaglászó képzet, melyben paragrafusokkal és temérdek pénzzel van felszórva az út, melyen csak végigcsattogsz talárban meg öltönyben a siker felé. Szüleim - mint azelőtt és azóta is - mindenben támogattak. De kiderült, más az én utam. Fájdalmas felismerés, küzdelmes időszak, útkeresés, majd - kis szerencsével és rengeteg harccal - pályára álltam. Immár a kereskedelem-logisztika-marketing Bermuda-háromszögben evezek kis ladikommal, és nem tévedek el (mindig).

Mégis, ha az életem múlna rajta és annak a karrierválasztós tömegnek kellene rövid, de hatásos beszédet mondanom, tanácsot adnom, mi lenne az? Nos, egyszerű: kérdezzenek, kérdezzenek és kérdezzenek! Kérdezzék meg: az unokatesójukat, hogy bejött-e a mérnöki kar - ő éveket húzott le ott ; a szomszéd gyerekét, hogy milyen Budapesten lakni vidékiként (vagy fordítva); a bátyjuk haverjait, akik már dolgoznak (pincérként, programozóként, építészként, kőművesként), hogy milyen a szakma, amit űznek; a volt és jelenlegi tanáraikat, vagy bárkit, hogy ismernek-e olyat, aki ebben és ebben a szakmában dolgozik, hogy felhívhassák egy rövid kérdés erejéig. Bárkit, akinek érdekes lehet a véleménye. Tanácsot kérni sosem szégyen. Minél több szemszögből látod, hallod a lehetőségeid, annál jobban fogsz dönteni.

De nem dől össze a világ, ha útközben rá kell nyomnod az újratervezés gombra. Természetesen itt is igaz a tétel, hogy nem szabad túlzásba vinni - a sok irányváltás nem szerencsés. Viszont sosem szabad hagyni, hogy ilyen esetben eluralkodjon a pánik akár rajtad, akár a környezeteden. Mindig meg kell látni, mit profitáltunk a legutóbbi időszakban, és azt felhasználni a továbbiakban. Ha végzettséget nem is, barátokat, kapcsolatokat, alternatív tudást, tapasztalatot szereztél, már nem üres zsebbel lépsz tovább.

Elalszom. Megint azon a fránya pódiumon állok. Előttem a diákok és szüleik immáron színes tömege. Már nem figyelnek rám, egymással beszélgetnek. A hozzám legközelebb álló apa-fia párosra pillantok. Az apa a fia vállára teszi a kezét. Hiába az izgalom, hiába komoly a tét, ez a mondat minden ráncot elsimít:

'Mindegy, hogy alakul, Fiam. Tegyél meg mindent, és én büszke leszek rád...'